Maximális hosszúságúra, ötmeccsesre nyúlt elődöntős párharcunk, sorsdöntő mérkőzés előtt állunk: a fóti Phoenix Sportcsarnokban dől el ma 18:30-tól, hogy ki lesz a Kaposvár ellenfele a döntőben. Drámai körülmények között sikerült megnyernünk az első két felvonást, az utolsó lépést viszont sem a harmadik, sem a negyedik összecsapáson nem tudtuk megtenni, de egy esélyünk még mindig maradt. Vitathatalan, hogy a visszaszerzett pályaelőnyön túl a lélektani fór is a Megyeri Tigrisek mellett szól, de számos fordulatot hozott már a széria – miért ne lehetne benne egy újabb csavar? Ami biztos, hogy minden MAFC-os torokra és tapsoló kézre nagy szükségük lesz a mieinknek!

Két egy labdás, óriási izgalmak árán kivívott sikerrel a tarsolyunkban természetesen bíztunk benne – teljes joggal -, hogy nem kell a párharc során harmadszor is a lila-fehérek otthonába látogatnunk, ám be kell látni: a játék képe alapján reális a 2-2-es összesített állás. Az első meccs 32. percéig, 61-80-as vezetésünkig egyértelműen mi irányítottunk, ám az azóta lejátszott 128 percet egy egységként vizsgálva kénytelenek vagyunk elismerni, hogy ezen időszakban inkább a fótiak akarata érvényesült. Az előző három találkozón összesen 3-4 percig vezettünk, ellenfelünk többet volt két számjegyű előnyben, mint hátrányban. Ezzel együtt mindannyiszor volt esélyünk, a második összecsapást óriásit küzdve behúztuk, a harmadikon a borzalmas kezdés után a negyedik negyed elején a semmiből pillanatok alatt felzárkóztunk nyolc pontra mínusz húszról, pénteken pedig a szenvedős első félidőt követően a nagyszünet után óriási energiákat mozgósítva fordítottunk, de aztán Buzásék bravúrkosarak sorával sokkoltak minket, ami visszavetette a támadójátékunkat is. Apropó, támadás: 90 ponttal kezdtük a párharcot, a folytatásban viszont csak 76-ig, 74-ig, majd legutóbb csak 70-ig jutottunk, ezt a negatív tendenciát szinte biztosan meg kell törni a továbbjutáshoz.

Legutóbb a tavalyi, PVSK elleni finálé végén játszottunk ötödik meccset, két éve a Jászberénnyel vívott negyeddöntőnk nyúlt ilyen hosszúra, 2021-ben az elődöntőben, a BKG ellen álltunk 2-2-re négy ütközet után. Az „ötödik meccs” magasztos fogalom a kosárlabdában, de lélektani szempontból nem sokban különbözik tőle egy egyik fél második sikeréig tartó párharc harmadik mérkőzése, ilyenre is bőven találunk példát klubunk történetének elmúlt éveiben: az előző kiírásban a Nyíregyházát, majd a Ceglédet is így búcsúztattuk, négy éve a Vasas elleni bronzcsata torkollott ilyen ütközetbe, az A csoportos időkbe visszanézve szintén egy piros-kékek elleni szériára, vagy a szabolcsiakkal vívott playoutra emlékezhetünk. A kimenetelek részletezése nélkül is nyilvánvaló lehet azok számára, akik régóta figyelik felnőttcsapatunk eredményeit, hogy az említett csaták is alátamasztják, ilyen szituációban bizony hatványozott jelentősége van a hazai pályának.

Hiba lenne álltatni saját magunkat: ez az elődöntő jelen pillanatban a Fótnak áll. Ennek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy Lakits András együttese képes a bravúrra. Nem feltétlenül azért, mert eddigi öt látogatásunkból négyszer győztesen távozhattunk a Phoenix Sportcsarnokból, vagy éppen amiatt, mert már többször bizonyítottuk, hogy javítani tudunk egy fájó hazai vereséget idegenben, a januári, éppen a Megyeri Tigrisek ellen simán elveszített rangadót a Vasas hazai veretlenségének elvételével feledtettük. A válasz sokkal egyszerűbb: azért, mert egymásért, magunkért, szurkolóinkért és a klubért harcolunk! Hogy mi kellhet a sikerhez? A csapattól önzetlen, okos, ugyanakkor bátor, sőt, ellentmondást nem tűrő, szenvedélyes játék, szimpatizánsainktól hangos szurkolás a legnehezebb pillanatokban is, mindannyiunktól: a győzelembe vetett törtelen hit.

Mindenki Fótra, feketében! Harcra fel, hajrá, MAFC!