Az 1956-os év nem csupán a forradalom miatt különleges a MAFC közössége számára: az esztendő végén története során ötödször ünnepelhetett magyar bajnoki címet akkor éppen Budapesti Műszaki Egyetem Haladás néven futó felnőtt férfi kosárlabdacsapatunk. Fiatal kora ellenére már kulcsembernek számított a bajnokcsapatban a kiváló irányító, Judik Zoltán, aki 1951 és 1958 között játszott piros-feketében, 116-szor szerepelt a válogatottban, pályára lépett két Európa-bajnokságon és az 1960-as római olimpián – szombaton pedig ő is ott lesz Salgótarján elleni mérkőzésünkön, a 17:30-kor kezdődő találkozó előtt, a bemutatás végén ünnepeljük majd, a félidőben és a meccs után pedig mindenkinek lehetősége lesz néhány szót váltani vele.

Az 1933-as születésű sportembernek már meghatározó emlékei vannak a második világháborúról, Budapest ostroma alatt két és fél hónapig egy újbudai pincében lakott, ahova belőttek a német ellenállókat kereső szovjet katonák, majd át is kutatták a rögtönzött óvóhelyet, ám neki szerencsére nem esett bántódása. Bár ekkoriban még nem léteztek Magyarországon kosárlabda-akadémiák, a későbbi legendás játékos már a középiskolai évek alatt klubunk szimpatizánsává vált. “Úgy ismerkedtem meg a MAFC-osokkal, hogy a Villányi úti cisztercita (mai Szent Imre) gimnáziumba jártam, ők pedig gyakran ott edzettek. Nem is volt szabályos a pálya, az oldalvonal 40 centire volt a faltól, de egyszerűen nem akadt a közelben jobb terem megfizethető áron. Gyakran néztem az edzéseiket, már ekkor megismerkedtem a játékosokkal, miközben én az egyik osztálytársam édesapja által alapított Kelenföldi Erőmű SE színeiben kosárlabdáztam a Budapest-bajnokságban, első évünkben 16 pontos előnnyel nyertük meg a legalsó, negyedik osztályt, ezt méltányolva nem a harmadik, hanem rögtön a második vonalba adott nekünk indulási jogot a szövetség a következő idényre.” A központi utasítás szerint a Közgázra felvételizhetett volna az érettségit követően, végül terveinek megfelelően mégis a Műegyetem Építészmérnöki Karán tanulhatott tovább, ezzel párhuzamosan leigazolta az abban az időben Csányi Zoltán által irányított, minden szezonban a bajnoki címért küzdő MAFC.

“1956 egy nagyon meghatározó év volt számomra, április 16-án diplomáztam, októberben jött a forradalom, ezt követően sikerült megnyernünk a bajnokságot, ráadásul a polgári házasságkötésünkre is ekkor került sor.” A csapatból mindenki egyetemre járt vagy dolgozott a játék mellett, így általában heti három edzés fért bele a mérkőzés mellett. “1956. október 23-a keddi napra esett, este 7-től 9-ig a – ma a hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladár nevét viselő – Nemzeti Sportcsarnokban edzettünk. Ez ritkaságnak számított, nagyon népszerű volt a terem, ahol a fővárosi rangadókat is rendezték, emiatt drága volt kibérelni, a MAFC-nak csak időnként tudta megfizetni. Az edzés után a Dózsa György úton jöttünk haza, a csapatból szinte mindenki budai volt, egyedül Bokor Gyuri lakott a Bródy Sándor utca és a Vas utca sarkán, ahol ekkor már lőtték a tömeget a Rádió épületéből, így csak kerülőúton jutott haza, mi gond nélkül átértünk a Szabadság hídon. Sosem felejtem el az akkori hangulatot, hallani lehetett a fegyverropogást, teherautók platóján igyekeztek a tüntetők a Rádióhoz, és lelkesítették a tömeget.”

A történelmi események mellett kisebb horderejű, de hasonlóan emlékezetes és jóval vidámabb kalandokban is része volt az ‘50-es évek MAFC-os kosarasainak. “1954-ben soproni bajnokira készültünk. Szokás szerint az intézőnknél, a MAFC korábbi játékosánál, Lestyán Ernőnél voltak az igazolásaink, viszont az előző estéje hosszúra sikeredett, és nem érkezett meg a megbeszélt időpontban. Vonattal mentünk volna, a játékosok egy része a Déli pályaudvaron szállt fel, mi Kelenföldön csatlakoztunk volna hozzájuk, ám kiderült, hogy Lestyán nem volt sem a kocsiban, sem a peronon, így a többiek is leszálltak. Elmentünk az intézőnk Bartók Béla úti lakására, édesanyja nyitott ajtót, elmondta, hogy Ernő sajnos nincs jól, viszont a papírokat megtaláltuk az asztalon összekészítve. 

11-re volt kiírva a mérkőzés, ekkorra már nem volt esélyünk odaérni, felhívtuk a Sopront, ők pedig nagyon sportszerűen azt mondták, hogy megvárnak minket – ezzel azonban nem oldódott meg a probléma, hiszen valahogyan el kellett jutunk a helyszínre, ráadásul ebben az időben határsáv-engedélyre is szüksége volt annak, aki autóval Győrnél nyugatabbra utazott és nem arrafelé lakott. A Deák téri rendőrkapitányságon szerencsénkre valakinél volt egy aznapi újság, a sportműsorral igazolni tudtuk, hogy valóban Sopronban van dolgunk, megkaptuk az engedélyt, már csak a fuvart kellett valahogy megoldani. Két négyfős taxit találtunk, Szabó Dzsoni bácsi, az edzőnk kijelölt öt játékost, ő volt a hatodik utas, így jutottunk el a helyszínre. Nagyon vigyázni kellett a személyi hibákkal, nehogy kipontozódjon valaki, ennek ellenére győztünk húsz ponttal. Másnap megjelent a Népsportban, hogy “jól megy a MAFC-osoknak, taxival járnak idegenbe” – “jóindulatú” szocialista megjegyzés volt.”

Judik Zoltán 1958-ban a Honvédhoz igazolt, ahol tagja volt az éveken át veretlen aranycsapatnak. Az 1955-ös, magyar sikert hozó budapesti Európa-bajnokságról betegség miatt lemaradt – a sorsdöntő Szovjetunió elleni mérkőzésre azért kiszökött a Hősök terére szurkolni -, ám úgy érzi, hogy a kosárlabda és az élet később bőségesen kárpótolta ezért. A válogatottól 1960-ban vonult vissza 116 mérkőzéssel, főiskolai világbajnoki címmel, Universiade-ezüstéremmel, két Eb-4. és egy olimpiai 9. hellyel a háta mögött, klubszinten 1964-ben hagyott fel a játékkal, hogy civil karrierjére koncentrálhasson. Építészmérnökként úttörőnek számított Magyarországon a sporttechnológia területén, sportcsarnokok sorának tervezésében vett részt itthon és külföldön egyaránt Athéntól Szombathelyig, de a Tüskecsarnok, a Ludovika Aréna vagy az MVM Dome is magán viseli keze nyomát. Eközben a sportolást sem hanyagolta el, a kosárlabdát fokozatosan felváltotta a tenisz, nem is akármilyen szinten, egy időben a világranglistát is vezette vegyes párosban a 85 év felettiek között, jelenleg, 94. életévében járva sem hagyott fel a játékkal, noha egyre nehezebben talál korban hozzá illő partnert. Fia, Judik Béla édesapja nyomdokain haladva a Honvéd és a Szolnok kosárlabdázójaként is bajnoki címet szerzett, unokáját, a teljes pályafutását klubunk kötelékében töltő Misek Leventét aligha kell bemutatni szimpatizánsainknak. A 15 dédunoka közül is többen kosaraznak, Kudich Bertalan például a MAFC U14-es csapatát erősíti és az MKOSZ 2013-as Kiválasztó-Képző Programjának tagja.

Judik Zoltán a félidőben és a mérkőzés után mindenkit szeretettel vár egy kötetlen beszélgetésre a Gabányi lelátóján, akit érdekelnek a régi idők történetei – olyan lehetőség ez, amit nem érdemes kihagyni, mindannyian sokat tanulhatunk egykori legendás játékosunktól.

Fotók: Judik Zoltán, Nemzeti Sport