Követőink a közösségi média felületünkön részletesen nyomon követhették serdülő csapatunk Amerikaland túráját, melynek során 12 napot töltöttek nemrégiben az Egyesült Államokban. A túra főszervezőjét, megálmodóját, Vittay-Hajnik Ambrust ezúttal arra kértük, hogy egy kicsit meséljen az út “kulisszatitkairól”.

Aki követi a MAFC kosarasok életét, tudja, hogy szeptemberben Kölnben jártatok az Férfi Európa-bajnokságon, majd alig négy hónap elteltével már Amerika felé vettétek az irányt. Adja magát a kérdés: ilyen rövid idő leforgása alatt hogyan jött az amerikai túra ötlete?

Tulajdonképpen minden pont a kölni utazással kezdődött. Tavaly, nyár elején jött az ötlet, hogy menjünk el a srácokkal az EB-re. Ott volt bennünk a kérdés: össze tudunk-e hozni és le tudunk-e bonyolítani egy ilyen utazást, teljesen saját erőből, úgy, hogy nincs meghívó fél a túloldalon, nincs előre leszervezett torna, mindent, a nulláról nekünk kell kitalálni, kezdeményezni, megszervezni. Nagy munka volt, ugyanakkor óriási pozitív élmény is, hogy mennyire nyitott és segítőkész volt a teljes kosaras közeg körülöttünk. A FECC képzés keretében sok külföldi edzőkollégával alakult ki szakmai-baráti kapcsolat, ez jó kiindulási alapot jelentett, így sikerült egy minden tekintetben remek programot összeraknunk. 

Hogy az amerikai túra kezdetére visszakanyarodjak, szakmai igazgatónk, Dinnyés Attila épp akkor találkozott össze Zsolnay Gyöngyivel egy nemzetközi konferencián, amikor már biztossá vált a kölni utazásunk. A beszélgetés során Attila mesélt az EB-túránkról, miközben Gyöngyi elmondta, épp most teszi át a székhelyét Hawaiiról Daytona Beach-re, az ottani akadémiára. Ő vetette fel, hogy nem lenne-e kedvünk egy nagyobb kalandba is belevágni, és elmenni hozzájuk Amerikába. Innentől kezdve Kölnre amolyan „tesztprojektként” tekintettünk, hogy lássuk, miként működik egy ilyen kaland élesben. Azt kell, hogy mondjam, az EB-kaland parádésan sikerült, sportszakmailag is sokat kaptunk tőle, a srácok pedig remekül vizsgáztak minden tekintetben. Abszolút pozitív volt az összkép és a visszhang, én pedig a kölni hazaúton már fogalmazgattam magamban, hogy miként lehetne előállni az amerikai út ötletével.

És, hogyan lehetett? Milyen volt a fogadtatás például szülői oldalon? Nem kis anyagi terhekről beszélünk, hiszen az amerikai túra költségeit is ők vállalták.

A kölni út után nem sokkal volt az évnyitó szülői értekezletünk, ott utolsó napirendi pontként vázoltam az ötletet, ami akkor még tényleg csak körvonalakban volt meg. Találkoztam néhány kérdő szempárral, de az alapvető fogadtatás abszolút pozitív volt! Azt kell, hogy mondjam, tényleg szenzációs szülői közösség áll mögöttünk. A mindennapokban is hihetetlenül támogató közeget teremtenek körülöttünk, rendületlenül hisznek bennünk, a gyerekeikben, a MAFC-ban. És sosem a problémákat keresik, hanem a megoldásra fókuszálnak, itt is ezt történt. Egyébként ezt számtalanszor elmondtam a srácoknak is, és nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy legyenek elképesztően hálásak és alázatosak, mert az a támogatás, amit ők maguk mögött tudhatnak, messze túlmutat a normális kereteken. Mellettük a MAFC közösség is ismét bizonyította legendás összetartozását, tekintélyes mértékű támogatást kaptunk rengeteg, a klubhoz kötődő személytől, szervezettől.

Ezt kifejtenéd, kérlek?

Hamar rájöttünk, hogy a minél színvonalasabb program kialakításához remek lenne találni egy harmadik pillért is a klub és a szülők mellett. Ez azért is fontos volt, mert rengeteg volt az ismeretlen tényező, viszont sem a szervezés során, sem utólag nem szerettünk volna senkire sem több terhet róni. Ismerve a családias egyesületünket, biztos voltam benne, hogy fogunk kapni segítséget, de amit ebben a projektben megtapasztaltam, az messze túlszárnyalta a reményeimet. Rengeteg apróbb-nagyobb felajánlás futott be hozzánk. Voltak olyan nagyvonalú partnereink, akik kérés nélkül is szerették volna támogatni a srácokat, de volt arra is jópár példa, akiknél a projekt bemutatása sikerült annyira lehengerlően, hogy meggyőztük őket, álljanak mögénk. Az NBI-es csapatunk gesztusa is jelzésértékű volt – az NBA mérkőzés megtekintését a felnőtt csapatunk adta ajándékba a gyerekeknek – hiszen újra bizonyságot adott, hogy a MAFC egy erős, élő közösség, ahol az itt felnövő gyerekek vannak a piros-fekete családunk középpontjában. Ezúton is szeretném kifejezni a hálánkat minden érintettnek, aki hozzájárult a kalandunkhoz!

A szülők rábólintottak, lettek támogatóitok és volt egy meghívásotok. Ezek adták az alapot. De hogyan lett ebből egy 12 napot kitöltő programsorozat?

Nem lehet elég vastagon szedni Zsolnay Gyöngyi nevét ebben a kontextusban, egészen biztos vagyok benne, hogy nélküle ez az út nem valósulhatott volna meg! A távolság, a kulturális különbségek áthidalása Magyarországról nem lett volna megoldható. Emellett pedig aprólékos, sziszifuszi munka volt összerakni a programot. A stábbal közösen leültünk a térképpel, megnéztük, mi merre van, hova érdemes menni, kerestünk, kutattunk, ötleteltünk – természetesen a kosárlabdával a fókuszban. Adott volt ugye, hogy NBA meccset mindenképp szeretnénk látni, de pechünkre az Orlando épp nyugati túrán volt ebben az időszakban, így 5-6 órányi úttal Miamiba kellett menni, de nyilvánvaló volt, hogy menni fogunk. Folyamatosan gondolkodtunk, terveztünk, szerveztünk. Kockáról kockára, lépésre lépésre épült minden. 

Nyilvánvalóan sok tapasztalattal járt a szervezési folyamat maga is.

Abszolút. Azt kell, hogy mondjam, az a tény, hogy gyerekekről volt szó, ráadásul egy egész csapatról, akik Európából érkeznek, még a szokottnál is nagyobb segítőkészséget generált. Jó értelemben letaglózta az embereket a vállalásunk. Amerikában a gyerekek motiválása nagyon magas szinten van, ezt minden lépésnél megtapasztaltuk.

Mekkora csapattal keltetek útra, hány gyerekre hány felnőtt jutott?

Összesen 19 játékost vittünk magunkkal, a háromfős edzői stáb mellett szakmai igazgatónk, Dinnyés Attila és az ő családja tartott velünk, valamint egy szülő kísért minket, akinek rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy ilyen részletesen dokumentálta a kinti eseményeket. Budapestről 27-en keltünk útra, Floridában csatlakozott hozzánk a mi kis közösségünk szerves amerikai tagja, Kristóf Dominik, édesapjával együtt. Neki is nagyon hálásak vagyunk, hogy helyismeretével segített bennünket a kinti mindennapokban, és az egész családnak azért, hogy lehetővé tették, hogy az amerikai túrán Dominik végig velünk legyen. A kinti 29-es létszám egészült ki időről időre Gyöngyivel, illetve az ő legnagyobb fiával, Benjivel, akinek szintén komoly MAFC-os múltja és kötődése van.

Elképesztő felelősséget vállaltatok a stábbal, amikor azt mondtátok, hogy 19 gyerekkel nekivágtok egy tengerentúli kalandnak. Millió probléma merülhet fel, amire reagálni kell, ráadásul távol a megszokott környezetetektől. Hogyan tudtatok erre felkészülni? Nem volt nyomasztó a felelősség terhe?

Nyilvánvalóan az a pillanat, amikor egy szülő a reptéren a szemedbe néz és rád bízza a 13 éves fiát, hogy két hétre elvidd a tengerentúlra, na, az nem egy könnyű momentum. De a szülőkkel és a gyerekekkel közösen hosszú heteken keresztül dolgoztunk azon, hogy minden flottul menjen. A legfontosabb kulcsszó a biztonság volt. Úgy készültünk, mint egy mérkőzésre, precíz, pontos, mindenre kiterjedő “game plan” volt előttünk, annak érdekében, hogy mindenre legyen válaszunk.

Több lépcsős védőhálót alakítottunk ki a csapat körül. Az első volt, hogy mindenre kiterjedő biztosításunk legyen, azért is, mert sportoló gyerekekről van szó. Kapcsolatban voltunk a kinti konzuli szolgálattal, tudtak az érkezésünkről, a kint tartózkodásunkról. Gyöngyi helyismeretére és kapcsolataira szintén számíthattunk. Emellett minden gyerek telefonján ott volt egy nyomkövető applikáció, arra az esetre, ha valamiért elkeveredne. Beszélnek angolul, de mindenki megtanulta, és begyakoroltuk a szükséges mondatokat, amik arra vonatkoztak, hogy ha gond van, találjon egy helyet, ahol wifi van, és mi azonnal látni fogjuk az applikációban, hogy hol van. Szerencsére élesben nem kellett tesztelnünk, de ez is adott egy biztonságot mindenkinek. Szerettem szervezni ezt a részét is a dolgoknak, az én fejemben az a kép élt végig, amikor a Harry Potter utolsó részében a tanárok rengeteg varázslattal építgették Roxfort védelmét az ostrom előtt.

Emellett, a fiúk pontosan tudták, hogy ez egy jó hangulatú, vidám társaság, amiben mi, edzők is élen járunk, de ha “helyzet van”, akkor ott mindenkinek fegyelmezettnek lenni. Ez így van egy meccsen a pályára lépés pillanatától, és így van egy ilyen utazás kulcspillanataiban is. Kölnben megtapasztalhattuk, hogy ezekben a helyzetekben jelesre vizsgáznak. A versenysport beléd neveli a fegyelmezettséget, ez a fiúkban is benne van, és persze érezték, hogy ez a szokottnál is “nagyobb buli”, így minden éles helyzetben profi módon viselkedtek.

Ami óhatatlanul is felmerül még, hogy tanítási időben mentetek, ráadásul a félévi hajtás időszakában kellett a srácokat két hétre kikérni az iskolából. Ezt hogyan lehetett megoldani?

Óriási rugalmasságra volt szükség az iskoláktól, és nagy köszönet érte, hogy partnereink voltak ebben ők is. Az volt az alap, hogy a téli szünet előtt mindenkit le kellett zárni minden tantárgyból. Ezt nagyon korrekt, partneri viszonyban tudtuk megoldani minden esetben. Decemberben mi engedtük el a gyerekeket többször edzésről, hogy az iskolai kötelezettségeikre tudjanak koncentrálni. Ezzel együtt sem lehetett két hetet az iskolából csak úgy kihagyni, éppen ezért beiktattunk tanulóidőket a kinti tartózkodásba is, mi edzők pedig átvedlettünk pedagógusokká. Izgalmas feladat volt hetedikes történelmet, fizikát tanítani, magunknak is néha újratanulni a tananyagot. Cserébe a fiúk kaptak két hét intenzív angol nyelvtanulási lehetőséget, anyanyelvi környezetben, emellett pedig betekintést nyerhettek az amerikai oktatási rendszerbe, ami nyilván sok tekintetben eltér az itthonitól, éppen ezért mindenképp érdekes tapasztalatot szerezhettek ezen a téren is. Talán ez az a terület, amiből többet is elbírt volna az egyébként elég komplex túránk.

Van-e számodra kedvenc pillanata ennek a két hétnek?

Nehéz lenne egy momentumot kiemelni, és pont ezért is vagyok hálás, hogy ennyi fotó, videó készült a kinti napjainkról, mert ezek segítenek minden részletet felidézni. Nekem persze a korábban taglalt felelősség miatt magasan a hazaérkezés pillanatai és a gyerekek épségben történő átadása utáni megnyugvás a topélményem, de ez csak foglalkozási ártalom. 

Egy történetet ragadnék meg inkább. Bencs Dávidot, az Orlando Magic assistant GM-jét és Zsolnay Gyöngyit mi ismertettük össze egymással. Dávid Pécsen nőtt fel, többek között Gyöngyi volt az egyik nagy példaképe az akkori női csapatból, de nem tudta, hogy Gyöngyi Daytona Beach-en dolgozik, ahogy Gyöngyi sem tudott Dávidról. Közös gyökerek, alig pár órányi távolság egymástól a tengerentúlról, és a mi kis MAFC-os túránk kellett ahhoz, hogy két magyar, pécsi szakember útjai Amerikában keresztezzék egymást. Jó érzés volt része lenne ennek a történetnek. A folyamat során szerzett vagy mások számára előidézett emberi kapcsolatok büszkeséggel töltenek el.

Játszottatok kint több edzőmeccset, jártatok NBA mérkőzésen, találkoztatok számtalan szakemberrel, megannyi programon vehettetek részt. Mi az, amit ebből a túrából leginkább magatokkal tudtok vinni, amit a legjobban kamatoztatni tudtok?

Nyilván sosem szabad elfelejteni, hogy mi elsősorban egy kosárlabda csapat és egy sportegyesület vagyunk, de azt gondolom, a feladatunk messze túlmutat azon, hogy mi, szakemberek edzéseket tartunk, a gyerekek pedig edzésre és mérkőzésre járnak. Az is nyilvánvaló, hogy mindenkiből, aki ma itt van velünk, nem lesz élvonalbeli kosárlabdázó, aki a profi karrierjéből fog megélni – ami ráadásul szintén időben behatárolt. Viszont az az élmény, amivel gazdagodtak most a kosárlabda által, és a MAFC által, egy életre elkíséri őket. Azok a tapasztalatok, amiket gyűjtöttek, mind formálják a gondolkodásukat, a világról alkotott képüket. Azt hiszem, ez a legfontosabb, amit magunkkal kell vinnünk.

Kölnből hazafelé már Amerikát tervezted, fogadjunk, hogy Amerikából hazafelé már ott volt a következő projekt a fejedben…

Most elsősorban arra szeretnék fókuszálni, hogy a kint felépített kapcsolatok aktívak maradjanak, más korosztályoknak is legyen lehetőségük eljutni Amerikába, akár még az idei szezonban is. Sőt a nyárra tervben van, hogy hozzánk is érkeznek vendégek a tengerentúlról. Jó lenne ezt a köteléket szorosra fűzni. De, hogy ne térjek ki a kérdés elől, a mi második félévünkben is akad még néhány vas a tűzben: február 26-án például az első sorból fogunk szurkolni a magyar férfi kosárlabda válogatottnak, és

egy mini, egy közepes és egy nagyobb külföldi élmény is ott van a fejemben, meglátjuk hányat sikerült ezekből megvalósítani. De, amin igazán törtem a fejem a hazaúton, hogy 2024-ben, Párizsban olimpiát rendeznek… 

Serdülőink amerikai túrájának mindennapjait itt foglaltuk össze: https://mafcbasket.hu/csapat/amerikaland-serdulo-csapatunk-amerikai-turan-jart/