14 esztendővel a forradalmi ’56-os kiírás megnyerése után, 1970-ben végre ismét felért a csúcsra a magyar férfi kosárlabdában a MAFC: az ekkor még a naptári évhez igazodó, tavasz-őszi rendszerű, csak alapszakaszból álló bajnokságban 23-3-as mérleggel, az ősi rivális Budapesti Honvédot és a Csepel SC-t megelőzve végeztek az élen a piros-feketék – klubszinten ez az évad volt a klasszis irányító, Kangyal Tibor „Öcsi” pályafutásának csúcspontja, egyesületünk történetében első és idáig egyetlen alkalommal összejött a duplázás, a kupát is sikerült elhódítani. Akadémiánk jelenlegi vezetőjének édesapja a bajnoki cím mellett a a Honvéd elleni örökrangadókról és a MAFC-os összetartásról is beszélt, illetve üzent a mostani játékosoknak.

Hatodik bajnokcsapatunk összeállítása: Ábrahám István, Bartha Dénes, Bitvai Miklós, Dr. Korányi László, Dr. Salgó András, Fehér Árpád, Gabányi László, Henni András, Kerkápoly István, Klauz Tibor, Kucsera József, Légler Béla, Pólik György, Prieszol József, Ujhelyi Gábor, Haris Ferenc – edző, Vadkerti Gábor – technikai vezető, Drégely László – szakosztályvezető.

„A korábbi években újabb és újabb, addig nem tapasztalt dolgokon buktuk el a bajnoki címet. Többször előfordult, hogy a Honvédot oda-vissza megvertük, de elszenvedtünk egy-két váratlan vereséget, így ők végeztek az élen. Ebben a szezonban is sokáig szoros volt a versenyfutás, aztán a 25. fordulóban eldőlt, hogy már nem érhetnek minket utol az ellenfelek – a Csepel elleni utolsó meccsnek már nem volt tétje számunkra, ki is kaptunk. Spórolós csapat voltunk, mindig annyit adtunk ki magunkból, amennyi szükséges volt” – emlékezett vissza jókedvűen az egykori kiváló játékmester.

Ebben az időszakban a MAFC a szó legszorosabb értelmében a Műszaki Egyetem csapata volt. „Mindannyian egyetemisták, sőt, egy kivételével mind műegyetemisták voltunk. Korányi Laci az Orvosira járt, nekik is NB I-es csapatuk volt annak idején, de a két rektor megbeszélte, hogy a MAFC-cal több esélye van komoly eredményt elérni, így külön engedéllyel játszhatott nálunk. Akkoriban szorosan összefonódott a magyar kosárlabda a felsőoktatással, az Erdészeti Egyetem gárdája, a Soproni MAFC volt az egyik legerősebb vidéki ellenfél, a már említett OSC mellett a BEAC és a TFSE is szerepelt az élvonalban a ’60-as években.”

Kangyal Tibor is a Műegyetemen keresztül került klubunkhoz, 16 évesen a MÁVAG-ban mutatkozott be az első osztályban, aztán másodéves építészhallgatóként és már válogatott kosarasként igazolt át a MAFC-ba. 1961-től 1973-as visszavonulásáig játszott piros-feketében, a ’70-es bajnoki cím mellett három Magyar (Népköztársasági) Kupa-győzelemnek is részese volt. Egy híján százszor lépett pályára a magyar válogatottban, tagja volt az 1963-as wroclavi Eb-n 4. helyezést elérő, majd az 1964-ben a tokiói olimpián szereplő – elmondása szerint az elhibázott, túlságosan kemény felkészülés miatt csak 13. – nemzeti csapatnak. 1965-ben bronzérmet szerzett az egyetemi válogatottal a budapesti Universiadén. 1987-től 1990-ig három idényen át irányította edzőként csapatunkat az első osztályban, 2002-ben a szezon közben beugorva, egy sikeresen megvívott osztályozóval tartotta bent az A csoportban az MC MAFC-ot.

A ’60-70-es években sem bővelkedett Budapest az élvonalbeli kosárlabda-mérkőzések megrendezésére alkalmas létesítményekben. A Gabányi László Sportcsarnok csak 1983-ban épült meg, előbb az Istvánmezei úti Nemzeti Sportcsarnokban (az aréna ma Gerevich Aladár nevét viseli), aztán a IX. kerületi Kinizsi utcában rendezték hazai mérkőzéseiket a műegyetemisták. „A Műszaki Egyetem Közlekedési Kara megkapta a Lónyay Református Gimnázium épületét, az imatermet alakítottuk át tornateremmé, mi, játékosok is kézzel-lábbal segítettük a kivitelezők munkáját. A padlózat a szószék felé lejtett, ezt ki kellett egyenlíteni. Ennek ellenére később is sokan mondták, hogy a MAFC-nál lejt a pálya – ez közel sem volt igaz, inkább ellenkezőleg.”

„A Honvéd-MAFC az volt kosárlabdában, ami a Fradi-Újpest fociban, kimondatlanul, de köztudottan „ellenzéki” csapatnak számítottunk. 1500-1800 ember tudott bezsúfolódni az örökrangadókra, a csillárról is lógtak, volt, hogy lovasrendőröket hívtak, mert az utcán álló tömeg be akarta törni az ajtót. Mindegyikünknek sok egyetemi barátja, ismerőse, tankörtársa járt ki szurkolni, a közönség túlnyomó többsége nekünk szorított a fővárosi rangadókon. A Honvéd 29 bajnoki címet nyert a szocializmus alatt, a MAFC csak 5-öt, de az egymás elleni mérleg jóval kiegyenlítettebb volt, gyakran az jelentette a különbséget, hogy mi többször kaptunk ki kevésbé erős ellenfelektől.”

Kangyal sajnálja, hogy ma már más világ van, az élsport és a tanulás kevésbé összeegyeztethető, mint az ő idejében. „Délelőtt mindannyian egyetemre jártunk, délután pedig edzés volt. Az építészkarra jártam, sokat kellett rajzolnom otthon is, ráadásul még egyetemistaként megnősültem, volt, hogy a gyerekemet is vittem órára vagy válogatott edzésre. Sűrű, kemény, de szép időszak volt, szívesen gondolok rá vissza.”

A klubok játékospolitikája is eltérő volt, mint napjainkban, az alapemberek jellemzően hat-nyolc évig is együtt játszottak a legjobb csapatokban, többnyire végig ugyanannak az edzőnek az irányításával. „Minden nap együtt voltunk, ismertük egymás gondolatai, minden meccset közösen vesztettünk el vagy nyertünk meg. Jó érzés volt egymásért küzdeni, ritkán volt mindenki egyszerre csúcsformában, de ha valaki rosszul aludt vagy hajnalig tanult a mérkőzés előtti nap, azt rögtön észrevették a többiek és segítettek neki, ahol tudtak. A meccsek után együtt sörözgettünk, megbeszéltük, mi történt a pályán – a legtöbbször vidám hangulatban, mert általában győztünk.” 

Arra is kíváncsiak voltunk, mit üzen Öcsi bácsi a mai MAFC-osoknak. „Úgy érdemes sportolni, ha nagyon élvezi az ember. A tehetség fontos, de önmagában kevés, folyamatos odafigyeléssel, gyakorlással lehet jó játékossá válni – az a tapasztalatom, hogy nagyon megéri a kosárlabdába fektetett munka, ha örömet is okoz a játék. Azt javaslom mindenkinek, hogy a tanulást se hanyagolja el, legyen egy szakmája, amiből meg tud élni, az élsport bizonytalan, de örök élményeket és életre szóló barátságokat adhat.”

1975-ben 7. – ezidáig utolsó – alkalommal is elhódította a bajnoki címet a MAFC, a parádés, 25-1-es alapszakaszt követően egy 4-1-gyel abszolvált felsőházi körrel sikerült megtartani a listavezető pozíciót, ismét a két nagy rivális, a Honvéd és a Csepel ért még oda a dobogóra.

A névsor: Ábrahám István, Bozsik György, Ceglédi István, Dr. Salgó András, Drégelyi László, Gabányi László, Guoth Árpád, Horváth Elemér, Kerkápoly István, Kucsera József, Nagy László, Nagy Péter, Sáfrány Csaba, Sipeki József, Szirmai Zoltán, Takács Ákos, Ujhelyi Gábor, Balogh Gábor – edző, Vadkerti Gábor – technikai vezető, Boros Éva – csapatvezető.

Kangyal Tibor bízik benne, hogy rövidesen összejön az első lépés szeretett klubjának az ő korosztálya által elért fényes sikerek megismétlése felé vezető úton: a visszajutás a legmagasabb osztályba.

Ő is ott lesz a Gabányiban szombaton, legendáink köszöntésére a Fót elleni bajnoki félidejében kerül sor.

Mindent meg fognak tenni a fiúk, hogy győzelemmel tiszteleghessenek bajnokaink előtt, a pályán és a lelátón is meg kell mutatni, hogy a MAFC-cal továbbra is számolni kell!

Ki a legjobb, ki-ki-ki? Hajrá-hajrá, Műszaki E-gye-tem!

Fotó: ujbuda.hu