Az őszi szünetben a 2008-as kiválasztó-képző táborban járt serdülő csapatunk játékosa, Deme Dániel. Ennek apropóján beszélgettünk Danival a kosárlabdás pályafutása kezdetéről, válogatott élményeiről és további terveiről is

  • Mikor kezdtél kosárlabdázni és miért pont ezt a sportágat választottad?
  • Elsős koromban kezdtem, de akkor még egyszerre több sportot is űztem. A kosár mellett fociztam és atletizáltam is, aztán ezek szépen „kikoptak” és maradt a kosár. A fociban nem voltam igazán ügyes, az atlétika pedig magányos sport. Édesanyám is kosarazott, magas is lettem viszonylag, így végül egyértelmű volt, hogy ez lesz a befutó. 
  • Mindenképpen csapatsportot szerettél volna űzni?
  • Igen, egyértelműen. Egy csapatban sosem vagy egyedül, örömöt, bánatot egyaránt van kivel megosztani és ez szerintem nagyon jó.
  • Jópár éve kosarazol már. Milyenek voltak az első évek?
  • Az alsós évek főleg a kidobósról és az alapokról szóltak, aztán negyedikes koromban került hozzánk Horváth Szilvi, aki itt is az egyik edzőm a MAFC-ban. Akkor kezdtünk komolyabban foglalkozni a kosaras dolgokkal. Ötödik és hetedik között rengeteg mindent megtanultam, ezek fontos alapot adtak, amire most tudok építkezni.
  • A sportolók életében gyakori kérdés, hogy a tanulás és a sport mennyire fér meg egymás mellett. Nálad mi a helyzet ezen a téren?
  • A mindennapok nyilván zsúfoltak, hiszen bőven van tanulnivaló és mivel nyolcadikos vagyok, heti két előkészítő foglalkozás is van, matekból illetve magyarból. Egy átlag napon iskola után edzésre jövök, ha kell, utána gyógytornára, és este otthon tanulok. Kevés a szabadidőm, de nekem az edzés igazából pihenés, olyan, mint másnak az alvás – feltölt, kikapcsol. Utána sokkal könnyebben tudok tanulni.
  • Miért szeretsz itt, a MAFC-ban kosarazni?
  • Leginkább azért, mert minden adott ahhoz, hogy fejlődjünk. Most épp fáj a térdem, rögtön kaptam segítséget, hogy mehessek gyógytornászhoz. Az edzéseken is azt érzem, hogy folyamatosan azon van mindenki, hogy jobbak legyünk. Ambrussal azért is szeretek dolgozni, mert mindig rögtön reagál arra, hogy mire van szükségem. Ha például valami nem megy a hétvégén, akkor biztos, hogy a hét eleji edzésen már előkerül különböző gyakorlatok formájában, és így tényleg egyre jobbak leszünk. Nagyon jó közösséget alkotunk a srácokkal is, a pályán és azon kívül is. Van egyfajta vezérszerepem a csapaton belül, ami egyrészt jó, hogy a többiek hallgatnak rám, és persze felelősség is, mert ha valami nem jól sikerül, akkor azért néha én kapok. 
  • Az őszi szünetben ott voltál a 2008-as kiválasztó-képző táborban. Milyen élményekkel gazdagodtál a válogatottban?
  • Ez ugye egy többlépcsős folyamat volt. Először volt a Budapest válogatott, ott leginkább az alapdolgokat gyakoroltuk. Aztán továbbkerültem a 30-as keretbe, ami azért volt nehéz, mert sokan voltunk, nehéz volt igazából megmutatni, hogy ki mit tud, de szerencsére innen is tovább tudtam menni. A 16-os keretnél már nagyon arra koncentráltam, hogy mindent a lehető legjobban csináljak, annyira közel volt már a legjobbak közé kerülés, hogy semmiképp sem akartam elrontani. Nagyon örültem, amikor bekerültem a 12-es keretbe is, és rettentően koncentráltam, hogy védekezésben és támadásban is megcsináljam, amit kérnek. Ezt kaptam egyébként egyedül kritikaként az edzőktől, hogy legyek egy kicsit bátrabb, és mutassak magamból többet, de ezt leszámítva csupa jó visszajelzés érkezett, aminek rettentően örültem. Azon fogok most dolgozni, hogy minél tovább ott tudjak maradni a válogatottban.
  • Fogalmaztál már meg magadnak távlati célokat a kosárlabdában?
  • Elsőként mindenképpen azt, hogy szeretném a játékomat minél tökéletesebbre csiszolni, elől és hátul egyaránt, és ezzel is megfelelni a felém támasztott elvárásoknak. Fontos a tanulás, el tudnám képzelni, hogy esetleg Amerikában tanuljak majd tovább, mert onnan, sok munkával az NBA sem elérhetetlen talán. És egyszer mindenképp szeretném a magyar felnőtt válogatott mezét is magamra húzni.

Fotó: Girgász Péter