Pécset maga mögött hagyva a MAFC Akadémiára vezetett az útja a 2011-es KKP válogatottat is irányító Komlódi Dénesnek. A budapesti élet kihívásairól, játékos pályafutásáról, az egyéni és csapatérdekek viszonyáról is kérdeztük, és persze  kadettjeink idei szerepléséről is szót ejtettünk. 

Többen is kérdezték már tőled, én sem maradok ki a sorból: milyen a budapesti élet?

Igazából számomra is meglepő volt, hogy milyen gyorsan sikerült mind nekem, mind a feleségemnek átállnia erre a nagyvárosi életre. Egyelőre a helységnevekkel, illetve közlekedési csomópontokkal még bajban vagyok, de egyébként a kerületek meg a hidak már egész jól mennek, úgyhogy szépen, lassan haladok afelé, hogy most már magamtól is eltaláljak helyekre.

Tősgyökeres pécsiként hogyan kerültél Budapestre?

Feleségemmel közös elhatározásunk volt, hogy szeretnénk Budapesten élni. Már egy ideje megfogalmazódott bennünk, hogy ha lehetőség nyílik arra, hogy együtt felköltözzünk Budapestre, akkor élni fogunk ezzel. Ez most jött el.

Felteszem a logikus kérdést: Budapesten azért van néhány fiúcsapat, mi hozott téged a MAFC Akadémiára?

Amikor az a kérdés előkerült, hogy hol szeretném folytatni a pályafutásomat, több dolgot mérlegeltem, és felállítottam néhány alappillért annak kapcsán, hogy milyen helyen szeretnék dolgozni. Nyilván egy olyan klubnál képzeltem el a jövőmet, ahol nagyon komolyan veszik az utánpótlás-nevelést, és akik folyamatosan szeretnének ebben a szegmensben fejlődni. Olyan játékosállománnyal akartam dolgozni, ahol nemcsak jelenlegi jó játékosok vannak, hanem perspektívával, magas jövőképpel rendelkeznek a fiatalok. Fontos volt az is, hogy mind a stáb, mind a vezetőség részéről lássam azt a fajta gondolkodásmódot, amire építve a modern kosárlabda elveit tudjuk folyamatosan fejleszteni és megszilárdítani a csapatnál. A Dinnyés Attilával történő többszöri megbeszélések alapján idővel világos lett nekem is, hogy a MAFC-nál szeretném folytatni.

Nagyon fiatalon már edzősködni kezdtél, de milyen játékos-pályafutás előzte meg azt, hogy Te végül a pálya helyett amellől irányítsd a csapataidat?

Pályafutásnak szerintem nem nevezném azt, ami lezárult, de valóban, vannak állomásai a játékos karrieremnek. Kiskoromtól Pécsen kosaraztam. Abban az időben nagyon sokféle néven szerepeltünk: voltunk PVSK, PVSE, PSN Zrt., mindenféle. Amikor aztán a Rátgéber Akadémia elindult, az első korosztályok között voltam, ha jól emlékszem, serdülő voltam akkor, amikor létrejött az akadémia. Ott szinte minden korosztályban szerepeltem, végül juniorként kerültem át a PVSK-hoz. Náluk játszottam később U20-ban és NB I/B-ben is. Egyébként pont ezen a pályán (a beszélgetést a Sport 11-ben rögzítettük – a szerk.) lettünk anno U20-as bajnokok. A középiskolai tanulmányaimat befejezve dönteni kellett, hogy milyen irányban szeretnék továbbmenni, és azért az már látszott, hogy játékosként magas szinten nem fogom tudni űzni ezt a sportágat. Jött felém egy megkeresés az akadémiától, mi lenne, ha elkezdenék edzősködni. Utólag azt mondhatom, hogy jó döntésnek bizonyult. Ennek már több mint kilenc éve, azóta folyamatosan fejlesztem magam, és próbálom a játékosaimat is folyamatosan fejleszteni.

Ha jól tudom, azon edzők közé tartozol, akinek minden utánpótlás korosztályban van aranyérme. Ezt nem olyan sokan mondhatják el magukról ebben a szakmában, pláne ennyire fiatalon. 

Valóban, olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy nagyon jó kollégákkal és nagyon jó csapatokkal tudtam együtt dolgozni az akadémián. A 2008-asokkal serdülőt, a 2007-esekkel kadett, a 2003-2004-esekkel junior bajnokságot nyertünk, és vezetőedzőként a 2009-esekkel lettem kadett bajnok. Illetve, ahogy említettem, az U20-as bajnokságból még játékosként van aranyérmem, úgyhogy ezek nyilván jól esnek, amikor visszatekint az ember a pályafutására – bár azért ilyen fiatalon nem kell annyira még visszatekinteni.

Ehhez még bőven fiatal vagy, valóban. 

Igen, és azért ezekből a szezonokból maguk a játékosok, az edzések és az a fejlődés marad meg inkább, ahonnan és ahova eljutottunk annak érdekében, hogy bajnokok tudjunk lenni.

Mi edzőként a legfontosabb hitvallásod?

Mivel utánpótlásban dolgozom, ezért egyértelműen a játékosok folyamatos fejlesztése. Ahhoz, hogy egy csapat csapatszinten lehessen jó, a játékosoknak egyéni szinten kell magas szintre lépniük szezonról szezonra. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jó csapatjáték alakuljon ki a pályán. Hiába beszélünk csapatjátékról, az egyéni kvalitások nagyon sok mindent eldöntenek. Ha magáról a csapatépítésről beszélek, akkor pedig szerintem az egyik legfontosabb, nagyjából bármilyen korosztályról is beszélünk, hogy egy olyan csapatkémia alakuljon ki a játékosok között, hogy tényleg minden egyes meccsen tűzbe tudjanak menni egymásért.

Ez egy örök vitakérdés, hogy mennyi egyéni képzést adjunk egy csapatsportágban, és mennyire mondjuk azt, hogy mindenképp csapatként kell nyerni. Akkor ebben te inkább abban hiszel, hogy az egyéni fejlesztés az első számú feladat?

Az egyéni képzés az alap. Az, hogy a játékosok egyénileg fejlődjenek, alapja kell, hogy legyen az utánpótlás-képzésnek. De, a végén az egyénileg jól képzett játékosokat kell a legmagasabb szintű csapatjátékra és csapatban gondolkodásra bírni. Ez szerintem a legfontosabb.

A kadett korosztály vezetőedzői feladatait látod el idén a MAFC Akadémián, talán nem véletlenül, hiszen a 2011-es KKP programnak vagy a vezetője, az U16-os nemzeti csapatnak pedig a másodedzője. Milyen benyomásokat szereztél a MAFC most formálódó kadett csapatáról és ez miként alakult az elmúlt egy hónap alatt?

Én augusztus közepén csatlakoztam be a munkába, az U16-os Európa-bajnokságot követően. A stábom nagyon jó munkát végzett az első két hétben a játékosokkal, és az is látszik, hogy az elmúlt években nagyon jó képzést kaptak ezek a gyerekek. Úgyhogy az első és legfontosabb dolog az volt, hogy csapattá gyúrjuk az egész bandát, és hogy a saját stílusjegyeinket lefektessük. Azt látom, hogy nagyon sok tehetség és nagyon sok perspektíva van ebben a csapatban. Az első hónapban nem is feltétlenül a taktikai tudatosság kialakításán, hanem inkább a támadó és védekezési stílusunk lefektetésén volt a hangsúly. Jó úton haladunk, de sok munka vár még ránk. A bajnokság viszonylag későn kezdődik idén, csak október közepén, úgyhogy bőven van időnk addig dolgozni. A feladatunk, hogy a csapatunk fejlődését a nemzetközi szinthez mérjük, mind sebességben, mind pedig agresszivitásban. Ez azért is fontos,      mert amikor ezek a játékosok – remélhetőleg minél többen – válogatott kerettagok lesznek, akár U15-ös, akár U16-os szinten, akkor ez lesz az első mérce nekik, amikor kilépnek nemzetközi porondra, nekünk pedig az a feladatunk, hogy erre felkészítsük őket.

Nyilvánvalóan az eredményesség az az utánpótlásban szintén egy dilemmát okozó kérdés: mennyire fontos a csapateredmény, mennyire az egyéni fejlődés kapja a hangsúlyt? Jelen pillanatban a mérce azért elég magasan van a tavalyi serdülő bajnoki cím után, és ha jól tudom, nagyjából fele-fele arányban léptek fel a játékosok az A és a B csapatunkba. Azt gondolom, az eredményességet nem kerülhetjük meg, mit gondolsz, mire hivatott ez a csapat ebben az idényben?

Nem nagyon szeretek szeptember elején esélyeket latolgatni május-júniusra. (nevet) De értem, hogy ez egy kikerülhetetlen kérdés. A szezon első fele nem arról fog szólni, hogy minél jobban készüljünk fel az ellenfeleinkből, hanem arról, hogy a mi saját játékunkat tudjuk ráerőltetni az ellenfeleinkre. Ilyen szempontból én azt látom, hogy a két évvel ezelőttihez képest, amikor ugye ez a 2011-’12-es korosztály serdülőben együtt játszott, a mezőny jelentősen átalakult. Úgyhogy egy igazán izgalmas bajnokság van kialakulóban, nagyon jó mérkőzésekkel. 

De, nem megkerülve az eredményesség vagy nem eredményesség kérdését utánpótlásban, azt gondolom, hogy nekünk edzőknek arra kell fókuszálnunk, hogy milyen eszközöket használunk fel arra, hogy egy csapat eredményes legyen. Az nagyon fontos, hogy ez ne menjen a játékosok folyamatos képzésének a rovására. Viszont a játékosokban nem lehet másfajta mentalitás, mint hogy minden egyes mérkőzést meg akarunk nyerni. És ennek a kialakítása nem működik úgy, hogyha az edzőn nem látják azt, hogy minden egyes mérkőzést meg akar nyerni. Úgyhogy minden egyes mérkőzésre úgy fog kifutni ez a társaság, hogy mindent el fog követni azért, hogy győztesen hagyja el a parkettet. Az, hogy ez mire lesz elég, helyezésben, erre majd térjünk vissza a play off és a döntő környkén.

Egy utolsó, kicsit provokatív kérdés: milyen érzés lesz az első Rátgéber Akadémia – MAFC Akadémia találkozó Pécsett?

Hát, ezt nem tudom megmondani! Biztos vagyok benne, hogy egyrészt furcsa, másrészt szentimentális is, mégiscsak kilenc évet töltöttem el az akadémián edzőként, játékosként meg még jó párat. De, nagyon várom! Érdekes lesz az eddigi hazai pályámra visszatérni vendégcsapatként. Biztos meglesz a pikantériája. Az biztos, hogy amint kijön a versenykiírás, ezt a meccset piros betűvel írom be a naptáramba!