Hosszabb idő után újra leült a kispadra, és az előttünk álló évadban U19-es korosztályunkat vezeti majd Hencsey Tamás. A Körmendről érkezett szakembert juniorjaink felkészüléséről, a legidősebbekre váró kihívásokról és az egyéni felelősségvállalásról is beszélgettünk

  •  Túl vagytok a felkészülés első egy hónapján, hogyan alakult az eddig eltelt időszak? Ha jól tudom, volt vidéki edzőtáborozás és a Menyecske Aréna falai is sokat látták a juniorokat.  

Hencsey Tamás: Augusztus elején kezdtünk, az első hetet hazai környezetben abszolváltuk, aztán a második héten utaztunk el Kunszentmiklósra. Az ilyen edzőtábornak mindig fontos és nagy jelentősége van, nem csak a szakmai dolgok miatt, hanem azért, hogy egy csapat hogyan, miként kovácsolódik össze. Az ilyen együttlét nagyban elő tudja segíteni a közösséggé válás folyamatát. Azt gondolom, hogy ez teljesen jól sikerült. 

Emellett azt a szakmai programot, amit szerettem volna végigvinni ebben az időszakban, azt el tudtuk végezni. Úgyhogy az első két héttel elégedett vagyok, de ugyanezt mondhatom el az azóta eltelt időszak kapcsán is: megfelelően haladunk előre. Szeptember közepén lesz majd a selejtezőnk, addigra szeretnénk csapatszinten odáig eljutni, hogy megfelelő képet mutasson a játékunk, védekezésben és támadásban egyaránt. 

Ebben az egyik legfontosabb feladat, hogy sikerüljön megtanítani a játékosokat valódi, egységes csapatként kosárlabdázni, ne az jelentse a játékot, hogy labdát kapunk, egy-egyezünk és eldobjuk. 

  • Ezt még ebben a korosztályban is tanítani kell?

Sokak számára szól erről a játék. Junior korosztályban viszont vannak már bőven olyan srácok, akik szeretnének kosárlabdázók lenni. Ehhez igenis meg kell tanulni, tudatosan, hogy mit miért kell tenni a pályán. Az, hogy kiből milyen szinten lesz kosárlabdázó, nyilván majd később fog derülni. De, aki végül majd egyetemista lesz, és csak egyetemi szinten fog kosárlabdázni, az is biztosan profitál az elvégzett munkából és az elsajátított mentalitásból.

Az én edzői hitvallásom a kezdetek óta a renddel és a fegyelemmel kezdődik. Ebben nem változtam, másban nyilván igen. Ha 8 évvel ezelőtti beszélgetést néznénk, mások hangzanának el, de ennyi év budapesti tartózkodás, az azóta elvégzett tanulmányok engem is formáltak. Nekem is rá kellett jönnöm, nem őket kell megváltoztatni a mi gondolatvilágunkra, hanem nekünk kell inkább az övék felé közelíteni. Próbálok ilyen módon dolgozni velük.

Szerencsére azt látom, hogy a kölcsönös tisztelet megvan egymás felé, és egyelőre a munkájukkal maximálisan elégedett vagyok. 

  •  Az U19 az egyik legnehezebb korosztály, több okból is. Egyrészt itt már nagyon sok „évjárat” találkozik, három évet ölel át, azaz vannak nagyon „kicsik” és nagyon „nagyok” is ugyanazon a csapaton belül. Másrészt itt azért már egyéni célok is vannak, felfelé lépkedés akár házon belül az NB I/B felé, vagy akár egy másik csapatba. Tehát itt azért már sok tényezővel kell számolni. Mit látsz a legnagyobb kihívásnak az előttetek álló évben?

Ebben teljesen igazad van. Az első részére kitérve, ha belegondolunk abba, hogy van, aki most jött fel kadett korosztályból, ami szakmailag egy teljesen más világ, és van, aki már harmadéves, megszokta ezt a fizikalitást, a rendszert, akkor látjuk, hogy óriási a különbség a skála két vége között. Ezt valóban nehéz összehozni úgy, hogy az megfelelő legyen.

Éppen ezért kell nagyon sok energiát, fókuszt beletenni az egyéni képzésbe. Az, ha megfelelő munkával bizonyos játékosok úgy fejlődnek az év során, lehet, hogy sokkal többet ér. Azt gondolom, hogy például az, hogy Turcsány Nándinak sikerült Körmendre elkerülni, óriási dolog. A mostani keretben Németh Doni, illetve Tölgyesi Áron már a felnőtt csapat keretével edzenek. 

De, ha kicsit visszább tekintek, akkor Molnár Tomi tavaly óriásit robbantott. Ő is sokat változott, és végül megértette, hogy merre van az az út, ami afelé vezet, hogy valakiből profi kosárlabdázó legyen. Bízom benne, hogy még tud rátenni egy lapáttal, és talán a következő évben eljut majd ő is egy A-csoportos csapathoz. Hacsak nem a MAFC jut fel ismét az élvonalba, ez lenne a legideálisabb.

  • A fentiek alapján úgy tűnik, ebben a korosztályban azért már valamennyire mérlegelni kell, hogy mennyire az egyes játékosok egyéni fejlődését nézed, és mennyire rendeled alá adott esetben ezt a csapatcéloknak? 

Én azt gondolom, hogy talán mérkőzése válogatja majd ezt. Ha majd látjuk élőben az ellenfeleket, és játszottunk is már mindenkivel, utána el lehet dönteni azt, hogy melyik meccset tudjuk esetleg rátenni arra, hogy inkább az egyén tudjon jobban szerepelni. És nyilván lesznek olyan mérkőzések, amiket csapatszinten lehet és kell is megnyerni, hiszen ez végtére is egy csapatjáték. 

Ahhoz, hogy az egyén fejlődjön, nyilván nagyobb teher kell, a meghatározott feladatokat pedig egyre többször kell jól megoldani. A játékban nem a hibával van a gond, a hiba a játék része. A kosárlabdában percek alatt több ezer döntés születik a pályán. A gond a hibának mivoltával van, illetve, ha ugyanazt a hibát követi el sorra valaki.

Ebben a korosztályban már a játékosok többnyire látják, mennyire van reális esélyük egy komolyabb kosárlabda karrierre. Nekem Patonay Imre volt a nevelőedzőm, aki sokszor elmondta, hogy nem kell egy utánpótlás csapatban mindenkinek első osztályú játékosnak lenni. Az is óriási dolog, ha azok a játékosok, akikből nem lesz az, hozzásegítik azt a kettőt-hármat, hogy belőlük nagy játékos legyen. És ettől ők is megmaradhatnak a kosárlabda rendszerben, a Piros csoportban, a Zöld csoportban vagy épp az egyetemi kosárlabdában. Azt pedig végképp nem tudhatjuk, hogy aki most esetleg a civil életére teszi a hangsúlyt, később milyen módon kapcsolódik majd újra a sportággal.

  • Egy személyes kérdés a végére. Neked milyen érzés visszatérni a kispadra, újra meccsszituációba? Az elmúlt pár évben inkább csak vagy másodedzői szerepben, vagy egyéni edzői szerepben dolgoztál az Akadémia berkein belül. 

Én a tavalyi évet is nagyon szerettem, (Károly) Mátéval és (Ménkű) Tibivel is jó volt együtt dolgozni. Nem volt tervben, hogy idén vezetőedzőként vállalok szerepet, de végül mégis így alakult a felállás. Az első hét még egy kicsit furcsa volt, de azt gondolom, hogy mára már visszarázódtam. Immár 43 éve a kosárlabda az életem része, és most is kiderült, még mindig imádom ezt csinálni.