Az 1933-as születésű sportembernek már meghatározó emlékei vannak a második világháborúról, Budapest ostroma alatt két és fél hónapig egy újbudai pincében lakott, ahova belőttek a német ellenállókat kereső szovjet katonák, majd át is kutatták a rögtönzött óvóhelyet, ám neki szerencsére nem esett bántódása. Bár ekkoriban még nem léteztek Magyarországon kosárlabda-akadémiák, a későbbi legendás játékos már a középiskolai évek alatt klubunk szimpatizánsává vált. “Úgy ismerkedtem meg a MAFC-osokkal, hogy a Villányi úti cisztercita (mai Szent Imre) gimnáziumba jártam, ők pedig gyakran ott edzettek. Nem is volt szabályos a pálya, az oldalvonal 40 centire volt a faltól, de egyszerűen nem akadt a közelben jobb terem megfizethető áron. Gyakran néztem az edzéseiket, már ekkor megismerkedtem a játékosokkal, miközben én az egyik osztálytársam édesapja által alapított Kelenföldi Erőmű SE színeiben kosárlabdáztam a Budapest-bajnokságban, első évünkben 16 pontos előnnyel nyertük meg a legalsó, negyedik osztályt, ezt méltányolva nem a harmadik, hanem rögtön a második vonalba adott nekünk indulási jogot a szövetség a következő idényre.” A központi utasítás szerint a Közgázra felvételizhetett volna az érettségit követően, végül terveinek megfelelően mégis a Műegyetem Építészmérnöki Karán tanulhatott tovább, ezzel párhuzamosan leigazolta az abban az időben Csányi Zoltán által irányított, minden szezonban a bajnoki címért küzdő MAFC.

“1956 egy nagyon meghatározó év volt számomra, április 16-án diplomáztam, októberben jött a forradalom, ezt követően sikerült megnyernünk a bajnokságot, ráadásul a polgári házasságkötésünkre is ekkor került sor.” A csapatból mindenki egyetemre járt vagy dolgozott a játék mellett, így általában heti három edzés fért bele a mérkőzés mellett. “1956. október 23-a keddi napra esett, este 7-től 9-ig a – ma a hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladár nevét viselő – Nemzeti Sportcsarnokban edzettünk. Ez ritkaságnak számított, nagyon népszerű volt a terem, ahol a fővárosi rangadókat is rendezték, emiatt drága volt kibérelni, a MAFC-nak csak időnként tudta megfizetni. Az edzés után a Dózsa György úton jöttünk haza, a csapatból szinte mindenki budai volt, egyedül Bokor Gyuri lakott a Bródy Sándor utca és a Vas utca sarkán, ahol ekkor már lőtték a tömeget a Rádió épületéből, így csak kerülőúton jutott haza, mi gond nélkül átértünk a Szabadság hídon. Sosem felejtem el az akkori hangulatot, hallani lehetett a fegyverropogást, teherautók platóján igyekeztek a tüntetők a Rádióhoz, és lelkesítették a tömeget.”

A történelmi események mellett kisebb horderejű, de hasonlóan emlékezetes és jóval vidámabb kalandokban is része volt az ‘50-es évek MAFC-os kosarasainak. “1954-ben soproni bajnokira készültünk. Szokás szerint az intézőnknél, a MAFC korábbi játékosánál, Lestyán Ernőnél voltak az igazolásaink, viszont az előző estéje hosszúra sikeredett, és nem érkezett meg a megbeszélt időpontban. Vonattal mentünk volna, a játékosok egy része a Déli pályaudvaron szállt fel, mi Kelenföldön csatlakoztunk volna hozzájuk, ám kiderült, hogy Lestyán nem volt sem a kocsiban, sem a peronon, így a többiek is leszálltak. Elmentünk az intézőnk Bartók Béla úti lakására, édesanyja nyitott ajtót, elmondta, hogy Ernő sajnos nincs jól, viszont a papírokat megtaláltuk az asztalon összekészítve. 

11-re volt kiírva a mérkőzés, ekkorra már nem volt esélyünk odaérni, felhívtuk a Sopront, ők pedig nagyon sportszerűen azt mondták, hogy megvárnak minket – ezzel azonban nem oldódott meg a probléma, hiszen valahogyan el kellett jutunk a helyszínre, ráadásul ebben az időben határsáv-engedélyre is szüksége volt annak, aki autóval Győrnél nyugatabbra utazott és nem arrafelé lakott. A Deák téri rendőrkapitányságon szerencsénkre valakinél volt egy aznapi újság, a sportműsorral igazolni tudtuk, hogy valóban Sopronban van dolgunk, megkaptuk az engedélyt, már csak a fuvart kellett valahogy megoldani. Két négyfős taxit találtunk, Szabó Dzsoni bácsi, az edzőnk kijelölt öt játékost, ő volt a hatodik utas, így jutottunk el a helyszínre. Nagyon vigyázni kellett a személyi hibákkal, nehogy kipontozódjon valaki, ennek ellenére győztünk húsz ponttal. Másnap megjelent a Népsportban, hogy “jól megy a MAFC-osoknak, taxival járnak idegenbe” – “jóindulatú” szocialista megjegyzés volt.”

Judik Zoltán 1958-ban a Honvédhoz igazolt, ahol tagja volt az éveken át veretlen aranycsapatnak. Az 1955-ös, magyar sikert hozó budapesti Európa-bajnokságról betegség miatt lemaradt – a sorsdöntő Szovjetunió elleni mérkőzésre azért kiszökött a Hősök terére szurkolni -, ám úgy érzi, hogy a kosárlabda és az élet később bőségesen kárpótolta ezért. A válogatottól 1960-ban vonult vissza 116 mérkőzéssel, főiskolai világbajnoki címmel, Universiade-ezüstéremmel, két Eb-4. és egy olimpiai 9. hellyel a háta mögött, klubszinten 1964-ben hagyott fel a játékkal, hogy civil karrierjére koncentrálhasson. Építészmérnökként úttörőnek számított Magyarországon a sporttechnológia területén, sportcsarnokok sorának tervezésében vett részt itthon és külföldön egyaránt Athéntól Szombathelyig, de a Tüskecsarnok, a Ludovika Aréna vagy az MVM Dome is magán viseli keze nyomát. Eközben a sportolást sem hanyagolta el, a kosárlabdát fokozatosan felváltotta a tenisz, nem is akármilyen szinten, egy időben a világranglistát is vezette vegyes párosban a 85 év felettiek között, jelenleg, 94. életévében járva sem hagyott fel a játékkal, noha egyre nehezebben talál korban hozzá illő partnert. Fia, Judik Béla édesapja nyomdokain haladva a Honvéd és a Szolnok kosárlabdázójaként is bajnoki címet szerzett, unokáját, a teljes pályafutását klubunk kötelékében töltő Misek Leventét aligha kell bemutatni szimpatizánsainknak. A 15 dédunoka közül is többen kosaraznak, Kudich Bertalan például a MAFC U14-es csapatát erősíti és az MKOSZ 2013-as Kiválasztó-Képző Programjának tagja.

Judik Zoltán a mérkőzés után mindenkit szeretettel vár egy kötetlen beszélgetésre a Gabányi lelátóján, akit érdekelnek a régi idők történetei – olyan lehetőség ez, amit nem érdemes kihagyni, mindannyian sokat tanulhatunk egykori legendás játékosunktól.

Fotók: Judik Zoltán, Nemzeti Sport

A Az 1956-os bajnok Judik Zoltánt köszöntjük szombaton a Gabányiban bejegyzés először MAFC-én jelent meg.

Az U21-esek mérkőzésén is két jó erőkből álló élcsapat találkozott, a rengeteg szabálytalansággal tarkított első félidőben fej fej mellett haladtak a felek. A harmadik negyedben átvette az irányítást, a 33. percben 86-93-ra vezetett Gémes Andor gárdája, ám Pintér beszórta negyedik és ötödik hármasát, Dávid is hintett egy demoralizáló palánkos trojkát, Viola gyorsindításos kosarakat szerzett, az újbudai védelem pedig remekül zárt a legfontosabb pillanatokban: egészen pazar, 21-3-as befejező szakasszal őrizte meg veretlenségét az ifjabbik Garai-legénység (107-96).

Ami a felnőttmeccset illeti, nem volt jó előjel számunkra, hogy közel négy hét kihagyás után újra játékra jelentkezett Juhos Levente, a Megyeri Tigrisek korábbi válogatott centere, a piros-feketék Geiger-Polgárdy-Molnár-Bordács-Biber összeállításban álltak fel a feldobáshoz. A májusi elődöntős vereség és legendáink, az 1970-es és 1975-ös bajnokok jelenléte okán joggal bízhattunk benne, hogy különösen elszántan vetik bele magukat a küzdelembe a mieink, ám ezt a pluszmotivációt sajnos éppen a fótiakon lehetett látni. Csapatkapitányuk villámgyorsan bizonyította, mekkora erőssége együttesének, egy középtávolival és egy blokkal adta meg az alaphangot. Polgárdy szemfüles alapvonali bedobással és hármassal vett revansot, Antóni sem hibázott kintről, Bordács sportszerűtlen hibáját követően a fótiak középjátékosának is elsült a keze a periméteren (3-9). 13-asunk gólpasszal javított, Molnár tette fel a labdáját, Polgárdy egy közelit is bedobott, mégis főleg az ellenünk tavasszal is parádézó Dancsecs Andrásról szólt a találkozó ezen szakasza, két hárompontos után betörésből is eredményes volt, az egykor klubunkat is erősítő Garamvölgyi tempójával pedig alig öt perc játék után kétszámjegyű különbség alakult ki, időt is kellett kérnie Garai Péternek (9-19). Ez megtette a hatását, Bordács Soma főszereplésével sikerült zárkózni, magasemberünk elöl-hátul hatékonyan kosárlabdázott, ráadásul újabb nagy labdát adott Molnárnak. Fiatal bedobónk is nagyon hasznosan játszott, két ember közt csempészett fel egy szabad labdát, ezzel 17-22-re jöttünk fel. Sajnos ekkor ritmust váltott a Fót, Juhos nehéz dobása után Dancsecs csapott le a támadólepattanóra, majd lerohanásból verte be harmadik távoliját, ráadásul csapattechnikaiért is dobhatott – Kazy harmadik esélyből szerzett hárompontosa csak arra volt elég, hogy 20-30-ra módosítsa az eredményt a kiszünetre.

Jó felfogásban kezdtük a második etapot, lejárt a vendégek támadóideje, Dávid gyönyörűen szerelte Mitchellt, a támadójátékunk viszont akadozott, a légiós pedig beköszönt kintről. Kazy jó befutásával sikerült elmozdulni a holtpontról, Dancsecs sportszerűtlen hibát követett el a védőlepattanóval meglóduló Dávid Benjamin ellen, de csak egy ponttal sikerült ezt megbüntetni. Mitchell kamatoztatta gyorsaságát, de Molnár újabb remek elfutásával sikerült bejönni tíz alá, fóti időkérés következett a 14. percben (26-35). Használt az eligazítás, Antóni triplájával és Richter gyorsindításos kosarával 14 pontra nyílt az olló. Biber dobott be két büntetőt, Bordács kiosztott egy látványos blokkot. Hiába küzdöttünk, továbbra sem játszottunk jól, a vendégeknek pedig minden sikerült: Juhos remekelt a palánk alatt, Dancsecs valószínűtlenül nagy hármast hintett – ez volt a negyedik triplája -, de Antóni is elemében volt, így pillanatok alatt 28-50-re módosult az állás. Polgárdy hibátlanul büntetőzött, de egyre jobban szenvedtek a mieink, sorra jöttek a gyermeteg hibák, a félidő méltó zárásaként Mitchell büntette dudaszós távolival a 11. eladott labdánkat – extázisban tomboltak a fóti játékosok és szurkolók, teljes volt a döbbenet hazai oldalon (30-64).

Finoman szólva nem éppen ideális hangulatban került sor bajnokaink köszöntésére – a MAFC Kosárlabda Szakosztály Örökös Bajnoka díjat vehettek át Sárik Zoltántól, az MAFC elnökétől és Kangyal Gergőtől, a MAFC Kosárlabda szakosztály vezetőjétől -, de a ’70-es évek legendáinak jelenléte feldobta a hangulatot. Ezúton is szívből gratulálunk és sok-sok örömteli, egészségben megért, MAFC-sikerekben gazdag évet kívánunk mindannyiuknak, sajnáljuk, hogy ezúttal nem tudtunk győzelemmel tisztelegni előttük.

A rémálomszerű első félidő után a különbség minimalizálása lehetett reális cél számunkra, Antóni dupláját Polgárdy annulálta a vonaltól, aztán Mitchell is büntetőzhetett. Molnár végre lezárta mezőnygólcsendünket egy gyűrű alóli befejezéssel, aztán egy támadólepattanót is visszagyötört – a túloldalon Mitchell tette meg ugyanezt, ráadásul harmadik esélyből… (36-70). Polgárdy szép kiosztásából Geiger talált be kintről, az amerikainak erre is volt válasza, 1-esünket ketten faultolták, mégsem hibázta el a ziccert, viszont a lábához kapott és már nem tért vissza a pályára. Mitchellt szabálytalanul sem sikerült megállítani, Juhos révén a félideinél is nagyobb differencia alakult ki a 27. percre (42-78). Geiger állhatott a büntetővonalhoz, Mitchell egy floatert hintett, Molnár kozmetikázott az eredményen a sarokból, de Dancsecs sem rontott a periméterről (47-83). A MAFC-os nevelésű Boka-Magó pillanatai következtek, ziccert és hármast értékesített, de Pintér és Dancsecs is a gyűrűbe talált kintről, a negyvenet is átlépte a különbség (50-91). Tóth centergólja után Surmann Gáborban akadt el a játékban lévő labda, 51-93-mal zárult a játékrész.

Molnár Tamás szép játék végén szerzett hármast, Juhos dobhatott kettőt, Dávid is megsérült egy kemény szabálytalanság után, Németh a 13. fóti trojkát helyezte el a gyűrűnkben. Kazy megcsinált egy 2+1-es akciót, de egy technikait is ítéltek ellene, Viola gyönyörű akciót fejezett be (59-99). Surmann időkérése után Mitchell és Dancsecs növelte a különbséget, Geiger kipontozódott, Pintér nagy lendülettel jutott el ziccerig, aztán emberről hámolt be egy triplát, Kazy büntetőivel bejöttünk negyven alá (66-104). Sportszerűtlen hibát láttak a játékvezetők Violánál, Bordács egészpályás gólpasszt adott Pintérnek (68-105). Sikerült némi tartást mutatni, harcosan játszott a Viola-Pintér-Molnár-Kazy-Biber ötös – ezen az estén bizony annak is örülni kellett, hogy egy negyedet megnyertünk (78-114).

Ezúttal felesleges lenne a statisztikát böngészni: a Megyeri Tigrisek a teljes mérkőzésen nagyobb energiákat mozgósítottak, keményebben védekeztek és sokkal pontosabban dobtak, így abszolút megérdemelten nyertek ilyen arányban is. Most be kell érnünk apró pozitívumokkal, Bordács Soma egy híján húsz lepattanójával, két saját nevelésű tehetségünk, Molnár Tamás és Pintér Dávid bátor, lendületes, ponterős játékával. Ahogy vezetőedzőnk is elmondta, tragédia nem történt, fel kell állnunk a padlóról és javítanunk kell december 5-én, pénteken a másik Phoenix ellen, Tiszaújvárosban.

Hálásak vagyunk mindenkinek, aki segített abban, hogy az Age of Hope alapítványon keresztül szebbé tehessük ezer gyermek karácsonyát. Köszönjük szépen a Phoenix-MT Fótnak, hogy csatlakozott felhívásunkhoz. Azon szimpatizánsaink felé is nagy köszönettel tartozunk, akik a súlyos vereség ellenére végig kitartottak mellettünk a lelátón.

Egyszer fent, egyszer lent, de mindig együtt, MAFC-családként!

Mindörökké hajrá, MAFC!

NB I. B Piros csoport, alapszakasz, 10. forduló

Újbuda MAFC – Phoenix-MT Fót 78-114 (20-30, 10-34, 21-29, 27-21)

MAFC: Geiger 5/3, Polgárdy 12/3, Molnár T. 20/6, Bordács 7 (+19 lepattanó), Biber 2. Cs.: Pintér D. 15/9, Kazy 13/3, Viola 3, Dávid 1.

Fót: Karda -, Mitchell 30/6, Dancsecs 31/18, Antóni8/6, Juhos 23/3 (+10 lepattanó). Cs.: Németh A. 9/6, Boka-Magó 5/3, Tóth P. 4, Garamvölgyi 2, Richter 2, Molnár D. -.

Garai Péter: Gratulálunk a Fótnak a győzelemhez! A mai napon az AMATŐR csapat diadalmaskodott a hivatásos felett. Sajnos ma is szaporodtak a sérültjeink. Ez is egy ugyanolyan vereség, mint a többi, csak rosszabbul néz ki. Nem estünk kétségbe, a csapat összezárt, a hadra fogható játékosokkal próbáljuk elérni a kitűzött célokat.

Surmann Gábor: Elképesztő büszke vagyok a játékosaimra, hatalmas gratuláció jár nekik. Ahogy a szurkolóinknak is, akik létszámmal és hangulattal is első osztályúak voltak ma. Gyakorlatilag alig egy félidő alatt eldőltek a lényegi dolgok. Azt gondolom, a csapatom felkészültségét mindenki láthatta. Fegyelmezettek, kemények, és kollektívek voltunk. Amire készültünk, azt szépen végre is hajtottuk a pályán. Nagyon nagy pluszt jelentett Juhos visszatérése. Ez nem kérdés.  Szakmailag és emberileg is elképesztő sokat ad ő nekünk. Csapatommal azon leszek, hogy folytassuk tovább ezt a mai teljesítményt. Földön kell maradni, mert jövő héten is nyerni szeretnénk. Nagyon most nem is szaporítanám a szót. A játékosok és szurkolóink élvezzék csak ki ezt a mai győzelmet, mert megérdemlik. Ami abszolút közös munka eredménye. A hazai rendezőknek pedig minden elismerésem, szép gesztus volt és még nekem is jó volt látni az egykori bajnokcsapatuk köszöntését.

Fotó: Girgász Benedek

A NB I. B: Nagy pofont kaptunk bejegyzés először MAFC-én jelent meg.

Hatodik bajnokcsapatunk összeállítása: Ábrahám István, Bartha Dénes, Bitvai Miklós, Dr. Korányi László, Dr. Salgó András, Fehér Árpád, Gabányi László, Henni András, Kerkápoly István, Klauz Tibor, Kucsera József, Légler Béla, Pólik György, Prieszol József, Ujhelyi Gábor, Haris Ferenc – edző, Vadkerti Gábor – technikai vezető, Drégelyi László – szakosztályvezető.

„A korábbi években újabb és újabb, addig nem tapasztalt dolgokon buktuk el a bajnoki címet. Többször előfordult, hogy a Honvédot oda-vissza megvertük, de elszenvedtünk egy-két váratlan vereséget, így ők végeztek az élen. Ebben a szezonban is sokáig szoros volt a versenyfutás, aztán a 25. fordulóban eldőlt, hogy már nem érhetnek minket utol az ellenfelek – a Csepel elleni utolsó meccsnek már nem volt tétje számunkra, ki is kaptunk. Spórolós csapat voltunk, mindig annyit adtunk ki magunkból, amennyi szükséges volt” – emlékezett vissza jókedvűen az egykori kiváló játékmester.

Ebben az időszakban a MAFC a szó legszorosabb értelmében a Műszaki Egyetem csapata volt. „Mindannyian egyetemisták, sőt, egy kivételével mind műegyetemisták voltunk. Korányi Laci az Orvosira járt, nekik is NB I-es csapatuk volt annak idején, de a két rektor megbeszélte, hogy a MAFC-cal több esélye van komoly eredményt elérni, így külön engedéllyel játszhatott nálunk. Akkoriban szorosan összefonódott a magyar kosárlabda a felsőoktatással, az Erdészeti Egyetem gárdája, a Soproni MAFC volt az egyik legerősebb vidéki ellenfél, a már említett OSC mellett a BEAC és a TFSE is szerepelt az élvonalban a ’60-as években.”

Kangyal Tibor is a Műegyetemen keresztül került klubunkhoz, 16 évesen a MÁVAG-ban mutatkozott be az első osztályban, aztán másodéves építészhallgatóként és már válogatott kosarasként igazolt át a MAFC-ba. 1961-től 1973-as visszavonulásáig játszott piros-feketében, a ’70-es bajnoki cím mellett három Magyar (Népköztársasági) Kupa-győzelemnek is részese volt. Egy híján százszor lépett pályára a magyar válogatottban, tagja volt az 1963-as wroclavi Eb-n 4. helyezést elérő, majd az 1964-ben a tokiói olimpián szereplő – elmondása szerint az elhibázott, túlságosan kemény felkészülés miatt csak 13. – nemzeti csapatnak. 1965-ben bronzérmet szerzett az egyetemi válogatottal a budapesti Universiadén. 1987-től 1990-ig három idényen át irányította edzőként csapatunkat az első osztályban, 2002-ben a szezon közben beugorva, egy sikeresen megvívott osztályozóval tartotta bent az A csoportban az MC MAFC-ot.

A ’60-70-es években sem bővelkedett Budapest az élvonalbeli kosárlabda-mérkőzések megrendezésére alkalmas létesítményekben. A Gabányi László Sportcsarnok csak 1983-ban épült meg, előbb az Istvánmezei úti Nemzeti Sportcsarnokban (az aréna ma Gerevich Aladár nevét viseli), aztán a IX. kerületi Kinizsi utcában rendezték hazai mérkőzéseiket a műegyetemisták. „A Műszaki Egyetem Közlekedési Kara megkapta a Lónyay Református Gimnázium épületét, az imatermet alakítottuk át tornateremmé, mi, játékosok is kézzel-lábbal segítettük a kivitelezők munkáját. A padlózat a szószék felé lejtett, ezt ki kellett egyenlíteni. Ennek ellenére később is sokan mondták, hogy a MAFC-nál lejt a pálya – ez közel sem volt igaz, inkább ellenkezőleg.”

„A Honvéd-MAFC az volt kosárlabdában, ami a Fradi-Újpest fociban, kimondatlanul, de köztudottan „ellenzéki” csapatnak számítottunk. 1500-1800 ember tudott bezsúfolódni az örökrangadókra, a csillárról is lógtak, volt, hogy lovasrendőröket hívtak, mert az utcán álló tömeg be akarta törni az ajtót. Mindegyikünknek sok egyetemi barátja, ismerőse, tankörtársa járt ki szurkolni, a közönség túlnyomó többsége nekünk szorított a fővárosi rangadókon. A Honvéd 29 bajnoki címet nyert a szocializmus alatt, a MAFC csak 5-öt, de az egymás elleni mérleg jóval kiegyenlítettebb volt, gyakran az jelentette a különbséget, hogy mi többször kaptunk ki kevésbé erős ellenfelektől.”

Kangyal sajnálja, hogy ma már más világ van, az élsport és a tanulás kevésbé összeegyeztethető, mint az ő idejében. „Délelőtt mindannyian egyetemre jártunk, délután pedig edzés volt. Az építészkarra jártam, sokat kellett rajzolnom otthon is, ráadásul még egyetemistaként megnősültem, volt, hogy a gyerekemet is vittem órára vagy válogatott edzésre. Sűrű, kemény, de szép időszak volt, szívesen gondolok rá vissza.”

A klubok játékospolitikája is eltérő volt, mint napjainkban, az alapemberek jellemzően hat-nyolc évig is együtt játszottak a legjobb csapatokban, többnyire végig ugyanannak az edzőnek az irányításával. „Minden nap együtt voltunk, ismertük egymás gondolatai, minden meccset közösen vesztettünk el vagy nyertünk meg. Jó érzés volt egymásért küzdeni, ritkán volt mindenki egyszerre csúcsformában, de ha valaki rosszul aludt vagy hajnalig tanult a mérkőzés előtti nap, azt rögtön észrevették a többiek és segítettek neki, ahol tudtak. A meccsek után együtt sörözgettünk, megbeszéltük, mi történt a pályán – a legtöbbször vidám hangulatban, mert általában győztünk.” 

Arra is kíváncsiak voltunk, mit üzen Öcsi bácsi a mai MAFC-osoknak. „Úgy érdemes sportolni, ha nagyon élvezi az ember. A tehetség fontos, de önmagában kevés, folyamatos odafigyeléssel, gyakorlással lehet jó játékossá válni – az a tapasztalatom, hogy nagyon megéri a kosárlabdába fektetett munka, ha örömet is okoz a játék. Azt javaslom mindenkinek, hogy a tanulást se hanyagolja el, legyen egy szakmája, amiből meg tud élni, az élsport bizonytalan, de örök élményeket és életre szóló barátságokat adhat.”

1975-ben 7. – ezidáig utolsó – alkalommal is elhódította a bajnoki címet a MAFC, a parádés, 25-1-es alapszakaszt követően egy 4-1-gyel abszolvált felsőházi körrel sikerült megtartani a listavezető pozíciót, ismét a két nagy rivális, a Honvéd és a Csepel ért még oda a dobogóra.

A névsor: Ábrahám István, Bozsik György, Ceglédi István, Dr. Salgó András, Drégelyi László, Gabányi László, Guoth Árpád, Horváth Elemér, Kangyal Tibor, Kerkápoly István, Kucsera József, Nagy László, Nagy Péter, Sáffrány Csaba, Sipeki József, Szirmai Zoltán, Takács Ákos, Ujhelyi Gábor, Balogh Gábor – edző, Vadkerti Gábor – technikai vezető, Boros Éva – csapatvezető.

Kangyal Tibor bízik benne, hogy rövidesen összejön az első lépés szeretett klubjának az ő korosztálya által elért fényes sikerek megismétlése felé vezető úton: a visszajutás a legmagasabb osztályba.

Ő is ott lesz a Gabányiban szombaton, legendáink köszöntésére a Fót elleni bajnoki félidejében kerül sor.

Mindent meg fognak tenni a fiúk, hogy győzelemmel tiszteleghessenek bajnokaink előtt, a pályán és a lelátón is meg kell mutatni, hogy a MAFC-cal továbbra is számolni kell!

Ki a legjobb, ki-ki-ki? Hajrá-hajrá, Műszaki E-gye-tem!

Fotó: ujbuda.hu

A 1970-es és 1975-ös bajnokainkat ünnepeljük – Kangyal Tiborral beszélgettünk bejegyzés először MAFC-én jelent meg.