Török Éva dietetikus márciusban serdülő csapatunk játékosainak és szüleiknek tartott három alkalmas „mini képzést” az egészséges táplálkozásról, mi pedig pályafutásáról és a sportolókat érintő tapasztalatairól kérdeztük

Hogyan kerültél a dietetikusi pályára, illetve dietetikusként a sportba?

A sporthoz sportolóként sokkal előbb volt közöm, mint a táplálkozástudomány révén. Édesapám testnevelő volt, én is a sportban nőttem fel, bár nem voltam tehetséges. Atletizáltam, triatlonoztam, előbbiben csapat országos bajnoki bronzérmem is van, ami nagy büszkeség, azzal együtt is, hogy nem rajtam múlt az a helyezés. Felmerült, hogy testnevelő vagy edző legyek, aztán véletlenek sorozataként úgy alakult, hogy végül egyik sem lettem. Kacérkodtam az iparművészetivel, de kétszer sem vettek fel, így azt elengedtem. Megszületett az első gyermekem, és a várandósság alatt terhességi cukorbetegség alakult ki nálam. Féléves volt a nagyobbik lányom, amikor elhatároztam, hogy ideje diplomát szerezni, és megmaradt bennem, hogy a terhességi cukorbetegség kapcsán az edukatív folyamat nem volt túl betegbarát és meggyőző, ezzel pedig érdemes lenne foglalkozni. Az egészséges táplálkozás, gasztronómia egyébként foglalkoztatott korábban is, így lettem végül dietetikus. Az I. sz. Sebészeti Klinikán kezdtem dolgozni, főleg emesztőszervrendszeri tumoros betegekkel való munka tette ki a mindennapjaimat, de emellett időről időre foglalkoztam sportolókkal is. Voltam dietetikusa az Evezős Szövetségnek, foglalkoztam ritmikus gimnasztikázókkal, vívókkal és teniszezővel is. Talán a legnagyobb élmény és büszkeség, hogy Bujdosó Zoltán korosztályos világbajnok tájfutóval közel két éve dolgozunk együtt. Emellett a saját családom hétköznapjaiban is folyamatosan sportolók táplálásával foglalkozom, férjem a hosszútávfutás több formáját váltogatja atléta karrierjében, míg a lányaim szinkronúszók, igaz az egyikük már visszavonulóban van. 

Jelenleg a sportolókkal való munka a fő profilod vagy más területen is dolgozol?

Sportolók hol vannak, hol nincsenek jelen a szakmai életemben, éppen ezért amolyan szerelem projektként tekintek a velük való közös munkára. Jelenleg gasztroenteorológiai magáncentrumokban dolgozom.  A klinikum és a sportdietetika nagyon érdekesen, változatosan egészítik ki egymást. Számomra szerethető módon, széles szakmai látóteret biztosít. 

Az utóbbi években, talán évtizedben már, egyre több irányból kezdjük megközelíteni a sportot. Hangsúlyos szerepet kap az erőnléti felkészítés, a mentális munka, hogy csak kettőt emeljünk ki. Hogy látod, a táplálkozás kérdése mennyire vált a mindennapok részévé a sportolóknál? 

Az talán kezd kimenni a divatból, hogy valaki sportolóként egyáltalán ne foglalkozzon azzal, hogy mit vesz magához. Olyan előfordul, hogy valaki foglalkozik ezzel, de nem feltétlenül a megfelelő emberrel kezdi el ezt a jellegű munkát. Nagy a korosztályos hatás.  Csapatsportágakban jellemző, hogy a fiatalok figyelik a felettük járó korosztályokban sikeres versenyzők fogyasztási szokásait. Fontos azonban, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy neki is feltétlenül ugyanarra lesz szüksége és az sem biztos, hogy az adott példakép szakemberrel egyeztetett erről a témáról.  A táplálkozás tipikusan olyan, hogy sokan sajátjuknak érzik a véleményalkotás jogát, holott, az hivatalosan a dietetikust illeti. És van a harmadik csoport, akik már nagyon tudatosak, és a megfelelő szakembert megkeresve kezdenek el foglalkozni ezzel a témával. 

Személyes véleményed, tapasztalatod szerint mekkora lehet most az utolsó csoport aránya?

Azért nehéz megítélnem, mert én nyilván azzal találkozom, aki hozzám, tehát szakemberhez fordul. De azt határozottan érzékelem, hogy van nyitás, akár 5-10 év távlatából nézve is, a sportolók, a szülők, az edzők, összességében a sportolókat körülvevő közeg részéről.

Kanyarodjunk rá, hogy miként kerültél kapcsolatba a MAFC-cal?

Családi kapcsolatok révén ismerem Ambrust, ő tudta, hogy ezzel foglalkozom, és ő fontosnak tartotta, hogy ezt a témát behozza a klubhoz.

Három alkalommal találkoztál a serdülő csapat játékos és szülői közösségével. Ez ugye egy 13-14 éves fiatalok alkotta korosztály. Szerinted ideális esetben melyik az a korosztály, ahol ez a táplálkozás témaköre már mindenképpen napirendre kell, hogy kerüljön?

Erre megint nehéz egyértelmű választ adni. Az egészséges étkezési séma kialakulása már gyakorlatilag a szoptatásnál és a hozzátáplálásnál elkezdődik. Nyilván, ebben az időszakban még viszonylag ritka, hogy dietetikushoz rohangálnak a szülők, inkább csak akkor, ha valami gond van. De a gyerek a táplálkozási magatartását a családból fogja hozni. Az, hogy tinédzser korban a korosztályos hatás megjelenik, megbonyolítja a dolgot, de mindig a családi minta lesz a domináns, ahová vissza tud nyúlni. Éppen ezért fontos, hogy ez a háttér az elejétől fogva rendben legyen. 

Ez viszont még nem a sporttáplálkozás, ez „csupán” az egészséges táplálkozásnak a kialakulása. Onnantól, hogy valaki heti szinten 5-6 órát sportol, a táplálkozásnak kiemelt figyelmet kell szentelni. Hangsúlyoznám, hogy nem az étrend-kiegészítőkre gondolok, az úgymond a jéghegy csúcsa. Ebben az életkorban én még nem is javaslom az alkalmazásukat, sőt, inkább lebeszélni kell erről a gyerekeket. Az egész rendszert egy piramisként érdemes elképzelni, aminek az alapja a mindennapi táplálkozás, annak kell a leginkább rendben lennie. Utána jönnek a sportspecifikus ételek, az izotóniás italok, gél, ami még nem étrend-kiegészítő, de egyértelműen a sporthoz köthető. Ezeknél már nem mindegy, hogy milyet választanak, hogyan fogyasztják, ehhez már érdemes szakember segítségét kérni. A jéghegy csúcsát jelentő étrend-kiegészítőknek optimális esetben legkorábban a felnőtt kor határán kellene megjelenniük. Ez nyilván nem ilyen fekete-fehér, de az alapvető irányt így érdemes elképzelni. 

Itt, ebben a közösségben miről beszélgettek ezen a három alkalmon?

Az első két alkalommal az alapokról beszéltünk, a gyerekekkel és a szülőkkel külön-külön. Mi a szénhidrát, mi a fehérje, mi a zsír, ezeken ki mit ért, és hogyan tudjuk ezt közös nevezőre hozni? Az összevont, gyerek-szülő alkalommal pedig azt tekintettük át, hogy egy meccsnap hogyan épüljön fel táplálkozás szempontjából. Ez valójában már a meccs előtti napon elkezdődik, és a meccs utáni napon fejeződik be. Olyan témákat feszegettünk, hogy mit és mikor reggelizel, miben más, ha a meccs reggeli után másfél órával kezdődik és mi van, ha csak 3-4 órával később, vagy délután? Ez a téma egyébként az, ami a gyerekeket és a szülőket egyaránt a legjobban foglalkoztatta.

Azt viszont világosan kell látni, hogy bár nyilván sokkal munkásabb a mindennapi étkezés alapjait megteremteni, anélkül nem fog működni a felette lévő szint. Hiába van jól összerakva egy meccsnapi táplálkozás, ha a hétköznapok nincsenek rendben. Akkor a teljesítmény nem fog úgy alakulni, ahogy annak kellene. 

Ha egy tanácsot kellene adnod a gyerekeknek és a szülőknek táplálkozás témában, mi lenne az?

Hadd legyen kettő. Az első, hogy minden az alapoknál kezdődik. Olyan, mint a házépítés. Ha nincsenek meg a biztos alapok, nem tudunk rá falakat és tetőt húzni. Tehát, ahogy az már korábban elhangzott, ha a hétköznapi étkezés nem megfelelő, akkor a felkészülés nem ideális. Ha a felkészülés nem ideális, akkor, ha minden tökéletes a meccs napján, akkor sem tudja a sportoló a tőle elvárható csúcsteljesítményt nyújtani. A másik az ún. tányér modell. Ez azt mutatja meg, hogy a nemzetközi ajánlások alapján milyen arányban kell a szerepelniük a zöldségeknek, gyümölcsöknek, gabonaféléknek és a fehérjeforrásoknak a táplálkozásban. Ez ki van dolgozva sportolói tányérra, sőt, van meccsnapi tányér is. Azt kértem a srácoktól és a szülőktől, hogy ha semmi mást nem is visznek magukkal ezekről az alkalmakról, akkor ennek a tányérnak a képét rögzítsék az agyukban és amikor ránéznek a saját tányérjukra egy-egy reggeli, ebéd vagy vacsora alkalmával, akkor jusson eszükbe, hogy ezeknek az arányoknak hogyan kellene kinézniük.